Főnix

Déri Zsuzsánna

Természetfeletti jelenségek-Mentalisták

Telepátia, levitáció, tisztánlátás – Tudomány e a parapszichológia? – Jelenségek vannak, magyarázat nincs – Különleges képességek a kutatók laboratóriumaiban

„Az a baj, hogy nagy tömegek kezdettől elfogadtak egy mások által kijelölt gondolatsort, és nem töprengtek tovább semmin. Ez évezredeken keresztül az egyházak által közölt teremtésmítosz volt. Manapság pedig milliárdok fogadják el minden kritika nélkül a tudomány téziseit ugyanerről.” (Nemere István)

Az úgynevezett sötét középkorban máglyára kerültek mindazok, akikről kiderült, vagy akár csak feltételezték róluk, hogy a „normálistól” eltérő képességek birtokában vannak. Az egyház szigorúan lecsapott, és nyilvánosan megtorolt mindent, amely az általuk felállított dogmák igazát veszélyeztették. A boszorkányüldözések hosszú évszázadai után egyszerűen tébolydába zárták azokat, akik bármiben is kilógtak a sorból. A múlt században azonban bekövetkezett a robbanás, és nemhogy üldözték, de már megkülönböztetett figyelmet fordítottak a különleges mentális képességeknek.
De hányadán állunk a 21. század elején a természetfeletti, vagyis az úgynevezett paranormális jelenségekkel? A telepátiával, a levitációval, a távhipnózissal, az auraérzékeléssel, a tisztánlátással, a gyakran emlegetett hatodik érzékkel, a majdan bekövetkező események látásával és mindazokkal a különös képességekkel, amelyekről beszélünk ugyan, de hisszük is meg nem is, hogy valóban léteznek. Mivel az emberek elenyészően csekély százaléka hiszi el magáról, hogy akár ő is képes volna az érzékszerveken kívüli (ESP) érzékelésre, a többség személyes meggyőződés híján csak csodálkozik, hogy ilyen is van. (Pedig ezek a képességek fejleszthetők, és erre számtalan módszer kínálkozik.)
Nem csoda, hogy közkedveltek lettek az erről szóló könyvek és filmek. Az évszázadokig titkos, csak a kevesek, a beavatottak számára hozzáférhető okkultista, vagy ezoterikus tudáskincs már nem számít tiltott gyümölcsnek, bárki számára hozzáférhető lett. Ezt kihasználva, futószalagon jelentek és jelennek meg a nagy tömegek számára csak amolyan hátborzongató élményt kínáló bestsellerek, amely közül nehéz kiválasztani, mi az, ami valóban megtörténhet, s mi az, amely csupán hatáskeltés. Ennek a műfajnak egyik nagymestere Stephen King, akinek számtalan könyvét megfilmesítették, és a magyar televízióban ma is futnak az ezekből készült, és az egész világon népszerű sorozatok, mint például a ma is rendszeresen sugárzott Holtsávot említsük. 
Biztos kasszasikert jelent tehát, ha egy film főhőse valamilyen különös adottsággal bír, médium, léleklátó, jövendőmondó, gondolatolvasó, de mindenesetre elviszi a nézőt abból a valóságból, amelyben él. Ugyanakkor egyre többen fedezik fel, hogy a hatodik érzék nem is olyan különleges adottság, csupán csak oda kell figyelnünk a jelekre. Vagyis a titkos, üldözött jelenségek a mindennapok részévé váltak, és a felmérések szerint az amerikai lakosság több mint hetven százaléka hisz a természetfölötti jelenségekben, és bár meglehetősen eltérő formában, de a túlvilági életben, az újjászületésben is.
Természetesen a tudósok figyelmét sem kerülhették el a jelenségek, és laboratóriumaikban az öt érzékszervük valamelyikével kívánják vizsgálni, bizonyítani olyan jelenségek mibenlétét, amelyekre azok teljességgel alkalmatlanok. A laboratóriumokban végzett kísérletek elsősorban azzal a céllal zajlottak, és zajlanak ma is, hogy megtudják, miként tudnák állami szinten is kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket. A végeredmény nagy része persze éppoly titkos, mint korábban az egész témakör volt. Szintén a filmipar jóvoltából azért mégis lehet némi sejtésük a felhasználás módjáról, hiszen már a háborús akció- és kémfilmekből sem maradhatnak ki a paranormálisok, akik sajátos módon segítenek az ellenség legyőzésében. 
S míg korábban a hagyományosan megszokott szavak elegendőnek bizonyultak arra, hogy jelezzék, valamilyen különleges, vagy a megszokottól eltérő képességű emberről, vagy jelenségről van szó, a hatáskeltés érdekében újabb elnevezéseket kreálnak annak érdekben, hogy magukhoz vonzzák a témával már lassan megcsömörlött nézőt. Ilyen például a mentalista, amely mondanunk sem kell, hogy egy filmsorozat címe is egyben. A mentalizmus leginkább a parafenomén jelenségekhez köthető, de nem származtatják természetfeletti erőkből, hanem agyunk hatalmas kapacitásának egy tágabb kihasználására épít, s a mindenkiben létező csodálatos képességek felismerésére, valamint használatára buzdít. A mentalitás ismert fogalom, lelki alkotottságot jelent, amely a legkülönbözőbb kérdéseket is azonos, jellegzetes felfogással szemléli és ítéli meg. Ugyanakkor a mentális melléknevet az elmebeli folyamatokra használják. Aki nincs a mentális képességeinek a birtokában, az beszámíthatatlan. A kettőből pedig egyenesen következik, hogy mindaz, amely az elménkben zajlik, kihat a lelkiségünkre is.
A mentalista tehát éppúgy lehet médium, tisztánlátó, gondolatolvasó, vagyis bármely, a parapszichológia témakörébe utalt jelenség képviselője. S ha mindezen „csodákat” bizonyos elmebeli képességnek tulajdonítjuk, akkor még sokáig várhatunk a hivatalosan közreadott tudományos magyarázattal, hiszen az agykutatás jelenleg is gyermekkorát éli, és egyelőre az álmok keletkezésére sincs megnyugtató elképzelésük. Mégis az álmok kínálják a paranormális jelenségek legkézenfekvőbb megértését. Álmodni ugyanis mindenki szokott, és anélkül, hogy az öt érzékszerve közül bármelyiket is használná, mégis, az akkor valóságosnak tetsző élmények átélése során hall, lát, cselekszik, érez, miközben az ágyában fekve nincs is éber tudatánál. Amit lát, azt a láthatatlan harmadik szemével teszi, amelynek létezése ősidők óta természetes volt.
A mai természeti népeknél a mai napig az úgynevezett varázsló a közösség feje, aki a természetfölöttivel tartott kapcsolata révén hozza meg a fontos döntéséket. Így nyugodtan állíthatjuk, hogy a varázslók is mentalisták, médiumok, tisztánlátók, spiritualisták, vagyis különleges képességű emberek. Ahogyan a tibeti, vagy zen buddhisták is, akik kolostoraikban életük nagy részét tudatos énjük háttérbe szorításával, meditációban töltik. Vagyis csiszolják elméjük azon részét, amely más dimenziókat nyit meg a földi ember számára, aki agya kapacitásának mindössze 3-8 százalékát használja. Játsszunk el a gondolattal, mi volna, ha teljesség birtokában lennénk!
A Föld lakói azonban sokfélék, és sokféleképpen gondolkoznak, s természetesen az említett elmebeli képességeik is eltérőek. Összebékíthetetlenek tehát véleménykülönbségek a tekintetben, hogy valaki az őt körülvevő valóság részének tekint-e olyan jelenségeket, amelyek túlmutatnak az általa ismert, és érzékszerveivel megtapasztalt világon. Miként az ufók kérdésében. Aki már találkozott velük, az nem csupán hiszi, de tudja is, hogy vannak. Aki nem élt át ilyen élményt, vagy elhiszi, vagy nem. Amíg hivatalosan be nem jelentik, hogy más bolygókról származó lények látogatják a Földet, és legalább egy ilyen nem nyilatkozik a televízióban, addig a kétkedők nyugodtan mondhatják: az egész végtelen világegyetemben a mi planétánk az egyetlen, amelyen értelmes lények laknak. S amíg a világ vezető tudósaival nem történik meg egyszerre a csoda, hogy megérzik egy másik ember gondolatait, vagy látják a betegségeket, netán a saját gondolatuk erejével tárgyakat mozgatnak, addig azokat, akik ilyen képességekkel rendelkeznek, mindig is csalóknak tartják majd.
Pedig tény, hogy az emberi elme képes olyan dolgokról tudomást szerezni, amelyet nem az öt érzékszervünkkel fogunk fel. Ennek a jelenségnek a neve extraszenzoros percepció (ESP), vagyis érzékszerven kívüli érzékelés. Kísérletek tömkelegét végezték, hogy bizonyítsák, vannak olyan jelenségek, amelyekre ma még nincs tudományos magyarázat. De milyen is az olyan ember, aki „paranormális”? Itt van mindjárt a legismertebb, az Angliában élő, magyar gyökerekkel rendelkező Uri Geller, akinek pillantásától meggörbülnek a kanalak, és megindulnak a tárgyak. Számára a gondolat ereje is elég ahhoz, hogy bekapcsoljon egy számítógépet, vagy megállítson egy sífelvonót. De képes a föld mélyébe látni, és repülőgépről megmondani, hol érdemes bányászni, vagy kutat fúrni. A világot járó Uri Geller bármilyen, őt vizsgáló kísérletnek szívesen alávetette magát, és megszámlálhatatlan bemutatót tartott, amelyeken igyekezett bebizonyítani, hogy a közönség soraiban is szép számmal akadnak olyanok, akik hasonló képességek birtokában vannak, csak eddig nem tudtak róla. Életrajzi regényében beszámol egy kísérletről, amelyet a Sunday People magazinnal közösen végeztek egy adott napon. Uri Geller azt kérte olvasóitól, hogy tegyenek a közelükbe fémtárgyakat, főleg elromlott órákat, és fél egykor emeljenek fel, majd finoman simítsanak meg egy kanalat. A parafenomén a magadott percben a csatorna túl oldalán, Franciaországban azt kiáltotta: görbülj! Ezt követően több ezer levél érkezett, és az újság szerkesztősége ezerháromszázhetvenöt konkrét esetet gyűjtött össze, amelyeket közre is adott. Eszerint ezerharmincegy elromlott kari- és falióra indult el újra, kétszázharminckilenc kanál, illetve villa görbült, vagy tört el, ötvenegy különböző fémtárgy hajlott meg. Egy dorseti asszony arról számolt be, hogy negyven év után elindult a faliórája, igaz visszafelé. Néhány helyen a szekrényajtók zsanérjaiból kiugrottak a csavarok, de olyan is előfordult, hogy a madárkalitka rácsai görbültek meg. Az egyik elhajlott kulcsot megvizsgáltatták egy anyagfáradással foglalkozó szakemberrel, aki kijelentette, hogy nincs csalás, a kulcs nem anyaghibás, és trükknek nyoma sincs.
Stanley Kripper, a ma már ismert parapszichológiai kutató 1946-ban, gyerekként nagyon szeretett volna egy lexikont. Szülei nem tudták neki megvenni. Törte a fejét, hogyan szerezhetne pénzt a könyvre, és eszébe jutott nagybátyja, Max bácsi, akit megkérhetne, hogy vegye meg neki az értékes olvasmányt. Ekkor hirtelen, villámszerűen hasított át rajta a gondolat, hogy „Max bácsi nem segíthet, hiszen halott”. Ebben a pillanatban csengett a telefon, és közölték, hogy a nagybácsit kórházba szállították, és meghalt. Amerika-szerte ismert John Edward, az utazó médium, aki az előadásain a jelenlévők számára tolmácsolja meghalt hozzátartozóik üzeneteit, és ezzel hozzásegíti őket veszteségük feldolgozásához. Őt még a 19. században spiritualistának, léleklátónak hívták. Még senkivel nem történt meg, hogy a kapott üzenetet megkérdőjelezte volna, mivel az elhunytak olyan, valós információkat közölnek, amelyeket a médium nem ismerhet.  
Kripper háromfajta pszichikus úton szerezhetett tudomást nagybátyja haláláról.
Ez a telepátia (gondolatátvitel), a clairvoyance (tisztánlátás) és a prekogníció (előrelátás).
A telepátia esetén ráhangolódunk az érkező információra, tehát előbb tudunk valamilyen eseményről, mintsem a hírt megkapnánk. A tisztánlátó téren és időn kívül, képekben, filmszerűen lát eseményeket, arcokat, távoli történéseket, amelyeket akkor, abban a pillanatban nem is mindig tud értelmezni. A prekogníció során valamely történés szinte kiemelkedik az időből, és az ilyen képességű ember a jövőben – pár perc, vagy pár év múlva - bekövetkező eseményeket úgy látja, mintha azok már megtörténtek volna.
Annak idején, 1978-ban nagy port vert fel a hír, amely szerint Viktor Korcsnoj sakknagymester egy svájci versenyen azt állította, hogy ellenfele, Anatolij Karpov parapszichológusokkal zavarja koncentrálását a mérkőzés alatt. Ez az eset megtörte azt a csendet, amely a parajelenségeket és a különleges képességeket övezte. A világ azt találgatta, vajon lehetséges ez? S nem véletlen, hogy a vita az orosz sakkozókat érintette, hiszen a Szovjetunióban akkor már több évtizede komoly kutatások folytak ebben a témában, sőt az egyik, erre a témára szakosodott akadémiai kutatóintézetet a matematikai és a fizikai tudományok doktora, E. E. Gogyik vezette.
Ugyanakkor a híres fizikus, Oliver Lodge professzor már a múlt század elején elkezdte kutatni a telepátia képességét. Az erről szóló eredményeket és tapasztalatokat az 1909-ben megjelent könyvében tette közzé. A húszas évek végén dr. J. B. Rhine és felesége is hasonló kísérleteket végzett. Ehhez egy huszonöt kártyából álló csomagot használtak. Minden lapra öt különböző szimbólumot rajzoltak. Ezeket az ún. Zener-kártyákat összekeverték, és egy lapot átadtak a csoport egyik tagjának, míg a többieknek az épület egy távoli pontján meg kellett mondaniuk, milyen jeleket lát az illető. A telepatikus képességgel megáldott résztvevők minden esetben hibátlanul megoldották a feladatot.
Ami a megérzéseket illeti, a legtöbb ember átéli néhányszor, jóllehet véletlennek tartja, vagy oda sem figyel rájuk. Aki azonban komolyan veszi, arra hamar rásütik, hogy látnok. Miként történt ez Emanuel Swedenborggal, az 1700-as években élt svéd filozófussal is, aki egy alkalommal az otthonától ötszáz kilométerre tartózkodott éppen, amikor megérezte, hogy az utcájukban tűzvész pusztít, de az első rémület után azt is „tudta”, hogy a tüzet sikerült megfékezni. Pár nap múlva egy királyi futár meg is hozta az erről szóló hírt. 
Nemrégiben egy akadémikusunk könyvet írt arról, hogy mindezek a jelenségek nem léteznek. Úgy látszik, a tudós elméket nem hajtja a bizonyítás kényszere, ha cáfolatról van szó. Pedig azt, hogy paranormális jelenségek vannak, már sokszor és a világ számtalan helyén bizonyították az Egyesült Államoktól Japánon át Oroszországig, és egyetemeken is mindezt tanítják. Szent Ágoston, a művelt ember világképének megalapozója, már több mint ezerötszáz évvel ezelőtt elmélkedett a csodák és a tudomány viszonyáról. Úgy gondolta, hogy a csodák nem ellenkeznek a természet törvényeivel, csupán a mi természeti törvényekről alkotott elképzeléseinknek mondanak ellent. Vagyis a tudásunk nem lebecsülendő ugyan, de meglehet, hogy még némiképp hiányos.